Először is szögezzük le: ez a poszt alapvetően nem Alföldi Róbertről szól, éppen ezért nem lesz benne szó a nemi beállítottságáról, vagy arról, hogy amúgy egy remek rendezőnek tartom. Helyette beszélgessünk inkább arról a jelenségről, ami körülötte kialakult és arról, hogy Magyarország vezető televíziójának marketingesei hogyan használtak ki mindannyiunkat az elmúlt pár hétben.

És hogy mi az apropó? Tegnap este elindult az X-Faktor negyedik évada az RTL Klubon, aminek a zsűrijében idéntől Alföldi Róbert (is) helyet foglal. És ez engem meglepetésként ért. Persze eddig is tudtam, hogy lesz új évad, azt is, hogy szeptemberi a start, ráadásul két napos formátum lesz belőle, de a dátum valahogy kimaradt. Ez egyrészt ciki nekem, aki évek óta próbálok otthon mozogni a hazai és külföldi tévés világban (és nem csak azon a szinten, hogy mi történt tegnap este a Barátok köztben), miközben magamnak is félek bevallani, hogy már régen nem nézek tévét, ráadásul a sarokba van fordítva és csak a Spektrum megy rajta 0-24-ben. Másrészt ciki lenne az RTL Klub marketingeseinek is, hogy nem lett jobban hangsúlyozva a premier időpontja az offtévé felületeken. Lenne, ha egyébként nem zseniálisan végezték volna a dolgukat az elmúlt egy hónapban.

Fotó: Bársony Bence, RTL Klub

Alföldi Róbert távozott a Nemzeti Színház éléről, ezt mindenki tudja. Színházszerető emberként egyszerűen megdöbbentett az a reakció, amit ez az esemény kiváltott az országban. Elkapkodott jegyek, tömeges politikai megnyilvánulások, anyázás minden irányból. Mindenhol azt olvastam, hogy milyen undorító, hogy politizálnak egy színházban, miközben a Katona évek óta látványosan és szájbarágósan csinálja ugyanezt, mégsem mond rá senki egy rossz szót sem.

Olyan ismerőseimtől hallottam, hogy elmennek egy-egy darabra, akikről egyébként tudom, hogy húsz éve jártak utoljára színház közelében, akkor is azért, mert az osztályfőnök elrángatta az egész osztályt egy Shakespearre, mert őt nagyon érdekelte, de nem volt kivel mennie. Ezzel szemben a tavasszal beszélgettem egy színművésszel, aki egyébként évekig volt a Nemzeti társulatának a tagja, és aki elmesélte, hogy ő sem tud bejutni egy-egy felpörgetett darabra. Katasztrófaturizmus és médiahiszti volt ez a javából, a csúnyábbik fajtából.

Aztán véget ért az évad, elcsitultak a kedélyek, Alföldi leigazolt a Faktorhoz. Közben persze lehetett tudni, hogy István, a király-t rendez Szegedre, de akkora visszhangot nem kapott. Még akkor sem, amikor egész Budapestet ellepték a Trónok harca mintás pólóban feszítő Stohl András plakátok. És mégis, augusztus 20. óta megint minden Alföldiről szól. Csak hogy érzékeljük, azóta 21 cikk született Alföldiről az Indexen az archívum szerint (ebből 10 az elmúlt egy hét alatt), miközben a Nemzeti utolsó Mephisto-előadása és a nemzeti ünnepünk között összesen 14.

Mindez azért, mert az RTL Klub műsorára tűzte a szegedi előadás felvételét, amit így mindenki láthatott, vagy ha le is maradt volna, a visszhang miatt azóta negyvenszer megnézhette online. Aztán pár napja megjelent egy könyv is Alföldi nemzetis éveiről, amiben hogy, hogy nem, pont először coming outolt a nyilvánosság előtt. Garantált Blikk címlap és újabb négy Index cikk. Tegnap pedig elindult az X-Faktor, benne a Robival.

"Büszkék vagyunk arra, hogy az RTL Klub lehet az a televízió, amely bemutathatja a 30 éves jubileumra készülő István a királyt. Biztosak vagyunk abban, hogy az RTL Klub nézői az államalapítás ünnepén örömmel nézik majd ezt az emblematikus alkotást." – mondta Kolosi Péter augusztus elején.

Ugye nincs, aki elhiszi ezt a sajtóközleményt? Hogy az RTL azért döntött emellett, mert ezentúl esténként színházi közvetítéseket fog adni a CSI helyett? Zseniálisan megtervezett akció volt ez, aminek előre látták a hatásait a Sportaréna előtti tüntetéstől kezdve a napi negyven fröcsögő Facebook-vitáig. Egyértelműen lehetett eddig is tudni, hogy Alföldi megosztó személyiség, ha előkerül a neve, mindenképp vitát generál. Leadhatták volna az ősbemutató 1983-as felvételét is, ha az elején az ő neve van kiírva a "Rendező: Koltay Gábor" helyett, akkor is balhé van belőle. Csak akkor az lett volna a panasz, hogy Vikidál félmeztelensége egyértelműen a rendező homoszexualitásának eredménye, meg különben is, Varga Miklósnak azért csak a hangja szerepel benne, mert Fideszes és ezzel akart beinteni a hatalomnak a Robi.

És igazuk lett, látjuk az eredményét. Ismét Alfölditől hangos minden, az X-Faktor pedig döntögetni fogja a nézettségi csúcsokat. Mert egy ilyen műsorról mindenki tudja, hogy nem az énekesektől lesz jó vagy rossz, a néző a drámáért kapcsol oda, meg a zsűri személyiségéért. Ha jó énekeseket keres, akkor bekapcsolhatná az Önök kértéket is, ha már mindenáron a tévé előtt akar ülni. A zsűrit (pláne egy újat) pedig fel kell építeni, érdekessé kell tenni, és van-e ennek jobb módja, mint hogy a premier előtt két hétig minden csapból az egyik zsűritag folyik, ráadásul teljesen más témával kapcsolatban?

Persze tisztában vagyok vele, hogy az RTL Klub és a TV2 nem karitatív intézmény, hanem nyereségre törekvő üzleti vállalkozás (még akkor is, ha az utóbbiról ezt nehezen hiszi el bárki is az elmúlt évek alapján). Mindent a nézettségért. És ez érthető. És az is, hogy a visszaeső reklámpiac mellett sokkal jövedelmezőbb volt ezt megvalósítani, mint elárasztani X plakátokkal minden kereszteződést. Mindenki, aki az elmúlt két hétben csak egyszer is hozzászólt egy Alföldit érintő témához (online vagy offline), gratulálhat magának, akaratlanul is részese lett egy komplett marketingkampánynak, függetlenül attól, hogy szereti-e az adott műsort vagy sem. Az RTL mesterien csinálta, az más kérdés, hogy nekem személyesen felfordul a gyomrom ezektől a trükköktől. Felfordul a gyomrom, de mégis csodálom őket érte.

Az viszont, hogy az Alföldi ehhez mosolyogva asszisztált, könyvet dedikált, interjúkat adott és panaszkodott, egy megint más kérdés. Nem azért, mert elvállalt egy kereskedelmi tévés műsort, azt sokan csinálják. Presser sem lett kisebb ember annyi év Megasztár után, mint ahogy Szabó Kimmel Tamást ezután is generációjának egyik legjobb ifjú színészeként tartom számon. Hanem ahogy ezt az egészet kezelte. Ő az, aki ma sehol sem lenne az RTL nélkül. Ha nem bohóckodik annak idején évekig a Reggeliben, most valószínűleg egy kísérleti színházat vezetne Pusztalapajszecsődön és senki le nem tojná sem a magánéletét, sem a munkásságát. És most visszaadta ezt a szívességet.

Ezt viszont már nem tudom csodálni, csak az émelygés marad. Ugyanis ezzel Alföldi Róbert végleg bebizonyította, hogy ő is egy ugyanolyan celeb, mint akik a sárban dagonyázva szórakoztatják a nézőket este hétkor. Van az a pénz és csillogás, amiért képes fiókba zárni az elveit. Oké, párat még megtart belőlük, de ki tudja, néhány év múlva már lehet, hogy ő is hamarabb fogja hívni a Fókuszt, mint a tűzoltókat, ha kigyullad a karácsonyfa.

És innentől kezdve számomra szépen lassan el fogja veszíteni minden szimpatikusságát, mert nem fogom tudni komolyan venni művészként. És szerintem a hozzám hasonló emberek azok, akikre ebben a nagy "buzi-nembuzi" viharban Alföldinek a legnagyobb szüksége lenne. Csak így tovább, Robi!

Az igazat megvallva Magyarországon csak az elmúlt fél-egy évben kezdtek el elterjedni az igazán közösségi, webkettes szolgáltatások. Jó, a blogok már egy ideje fontos részét képezték a hazai webszcénának, meg ugye ott volt az iWiW is, de az igazán nagy robbanás 2009-ben következett be a Facebook magyarításával. Utána jött a Twitter és a mikroblogok felfutása, és az utóbbi időben egyre többen használják a közösségi könyvjelző-megosztó hálózatokat is.

Mostanában többen említették, hogy találtak egy jó, új böngészőt, Firefox alapon. Flock-nak hívják, és kimondottan a webkettes élmény javítására találták ki. Na, gondoltam megnézem magamnak, majd nyugtáztam, hogy igen, valóban nagyon kényelmes, hogy minden egy helyről kezelhető, de majdnem ugyan ezekre az Opera is képes, ha nem is ilyen csilivili módon.

Úgyhogy gondoltam levezetem a legtöbb benne megtalálható szolgáltatás "Operás" megfelelőjét, widgetek, bookmarkletek, egyéni gombok, és persze az Opera beépített funkcionalitása segítségével. Mivel mindenre kitérni lehetetlen lett volna, ezért nagyon sok dolog kimaradhatott, olyanok is, amelyeket közületek többen elengedhetetlennek találnak. Ha bármilyen ötletetek van, írjátok meg nyugodtan, megpróbálom majd folyamatosan kiegészíteni az írásomat.

Tartalom:

I. Facebook

II. Twitter

III. Linkmegosztás Shareaholic-kal

IV. Flickr, Delicious, Digg

V. Blogok, e-mail és RSS

VI. Új gombikonok, és ami kimaradt...

A halódó halott blogot feléleszteném egy kisebb posztsorozat erejéig (mivel blogposztot írni is alig van időm, nem hosszú élet lesz ez, de hát ez is jobb mint a semmi).

Egy kis személyes történelem

Bevezetőnek egy kis személyes történelmet mondanék a két böngészőről, ami valószínűleg csak azokat érdekelhet, akik ismernek engem. Semmi újdonságot nem írok benne, így nyugodtan átugorhattok a következő posztra, csak a teljesség kedvéért írom most meg.

Ismerőseim tudják rólam, hogy elvetemült Opera user vagyok. Kb. a 6-os verzió környékén leltem rá a böngészőre (pár más próbálkozás után), ami már akkor is tetszett, aztán amikor megjelent a legelső Firefox (még az 1.0-s verzió előtt) hirtelen átszoktam annak a használatára. Nem voltam valami hű Operás, kéretik nem megvetni érte, de hát akkoriban örültem, ha stabil környezetben böngészhetek, nem volt szükségem egy egész internet suitera.

A Firefox minden volt, amit annak idején egy webböngészőtől elvárni lehetett. Stabilitás, gyorsaság, biztonság, letisztultság és kényelmes funkciók (ez utóbbi kettőt az akkor még 7-es verziójú Operában nem találtam meg, kicsivel később, a 8.0 bétájában kezdett a böngészési élmény visszatérni), nem csoda, hogy egyből elkapott magának. Terjesztettem, ahol csak tudtam, iskolám ősöreg PII-ein hamarosan megjelentek az Internet Explorer logóval, skinnel és headerrel felruházott Tűzrókák. Közben kijött az 1.5-ös verzió, és legnagyobb örömömre a Firefox tényleg terjedésnek indult. Aztán sajnos jött a lejtmenet.

A 2.0-s verzó 2006 őszi megjelenése egy rakás bugot hozott magával. Az addig vilámgyors böngésző elkezdett lomhulni, az addonjai egyre több fagyást okoztak. Kicsit csalódottnak éreztem magam, főleg miután az egyre gyakrabban kiadott újabb és újabb verziók nem hoztak jelentős változást a működésben. Visszanéztem az Opera 8-ra, és megdöbbenve láttam, hogy mennyivel egyszerűbb, gyorsabb lett a böngésző a korábban megszokottól. Lám, így is lehet frissíteni. Egyre gyakrabban vettem elő a böngészőt, főleg a folyamatosan elterjedő AJAX-os weboldalaknál. De az alapértelmezett böngészőm a Firefox maradt.

Aztán másfél évvel a 2-es verzió kiadása után megjött a Firefox 3.0, hatalmas médiavisszhang közepette (Download Day és társai). Örömmel töltöttem le én is szépen lassan az első béták bíztató teljesítménye után, de ismételten csalódnom kellett, ugyanis semmi se változott. Sőt. A memóriakezelése ha lehet még botrányosabb lett az előző verzióhoz képes (számítógépemen nem egyszer fordult elő pár órás futás után, hogy több száz megabájt RAM tűnt el, vajon milyen élmény volt ez a Pentium II-esek után?), az addonok instabillá tették a működést. Egyszóval botrányt kiáltottam, és úgy döntöttem, amíg nem képesek működő böngészőt kiadni, visszatérek az Operához.

Aztán ottragadtam. A 9.0 első bétái rögtön mutatták a kényelmes működés lehetőségét, a sebessége a Fox után elképesztő volt, pár hét alatt pedig az addig annyit használt addonokra is megtaláltam az Opera alternatív megoldásait. A Firefoxot pedig irtottam, ahogy tudtam. Lényegében ugyanaz történt velem, mint annak idején az első FF-nál. Aztán jött a 9.5, a 9.6, és egyre inkább beleszerelmesedtem. Mikor a Google berobbant a böngészőpiacra, már annyira hozzászoktam az Opera beépített funkcióihoz, hogy az elegáns internet suite fapados, de villámgyors Chromera cserélése fel se merült bennem. A Moziilára még figyeltem azért, a 3.1 első alfáit kipróbáltam, de nem láttam változást, így egy idő után hagytam a fenébe.

Negjöttek az első béták, és még mindig semmi se változott, csak az idő száguldott vészesen. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy 1 tizedes verzióugráshoz egy évre an szükség egy böngészőnél. Aztán jöttek a hírek a 3.5-re nevezésről, de akkor már rég lemondtam róla, hogy ebből lesz is valami.

Végül megjelent a 3.5, de engem abszolute nem hozott lázba. Hiába mondta mindenki, hogy lényegesen javult minden téren, már eljutottam arra a fázisra, hogy nem hiszek el semmi jót, ami a Firefoxszal kapcsolatos. Aztán végül kaptam egy lökést, hogy mégis próbáljam ki. De nem bíztam benne, hogy csak úgy feltegyem és használjam egy kicsit, így eldöntöttem: ha már próba, akkor legyen kövér. Előkerítem az összes addont, amivel pótolni lehet a már rég megszokott és napi szinten használt Opera funkcionalitást, és megnézzük, milyen lesz a böngészési élmény.

El is töltöttem 2-3 órát, mire mindent levadásztam, végül egy tesztelésre kész böngészői ikonja pihent az asztalomon. Elindítottam, az eredmény pedig igencsak meglepett... (folyt. köv.)

Ugyan nem épp a blog profiljába vág, de emellett nem mehettem el szó nélkül. Filmeket nézni ugyanis nem nagyon van időm a temérdek sorozat mellett (Human valószínűleg klónozta magát, vagy nem tudom), mostanában csak a nagyobb blockbustereket követem, meg néhány örök klasszikust és kedvencet nézek újra és újra. Ezek közé tartozik a James Bond széria is, így amikor a csendes hétvége után rápillantottam a FigyelőNetre, már a cím láttán is enyhe bazdmegelés hagyta el a számat: Fekete lehet James Bond.

Félreértés ne essék, nem a kishazánkat betöltő, és ahol nincs, oda is odaképzelt rasszizmus szól belőlem, egyszerűen mint néző fordul fel már a gondolattól is a gyomrom. Igen, már azelőtt is felmerült egy afro-amerikai színész castingolása a brit titkosügynök szerepére, hogy Daniel Craig szélben lobogó szőke hajával bemotorcsónakozott a sajtótájékoztatóra, de a két felmerülő név, P Diddy és Colin Salmon eléggé nevetségessé tették még magát az ötletet is. Most azonban a nyakunkon lévő Quantum of Solace (a magyar címről nem nyitnék hosszas vitákat) premier, plusz Obama elnökké választása újra előtérbe helyezte az ötletet, sőt, a múlt héten már maga Barbara Broccoli és Daniel Craig is azt nyilatkozta: el tudnák képzelni feketének a következő Bondot, habár utóbbi sietve hozzá is tette, hogy "Ian Fleming valószínűleg még a gondolattól is forogna a sírjában."

A 60 fölöttiek a boldog szocialista időket emlegetik. A 30 fölöttiek a  szocialista zsarnokság idejét. És mit mond egy tizenéves? „Hát, elég gáz volt, na.” Mi volt gáz és miért? Erre a kérdésre eddig senki nem tudott válaszolni. Hiszen a mai fiatalság körülbelül annyira van tisztában a szocializmus szó jelentésével, mint kezdő ügyvéd a rotációs kapa használatával. A probléma ott van, hogy nem lehet elfogulatlanul nyilatkozni annak, aki átélte a kort. Aki viszont később született, az nem ismeri, és nem is akarja megérteni. Túl nagy agymunka lenne utánajárni.

Íme egy kis gyorstalpaló, kezdőknek: A szocreál, vagyis a szocialista realizmus a szovjet minták alapján a magyar népi demokráciában elterjesztett irodalom, képzőművészet, építészet hétköznapi értelemben használatos jelzője. Tehát a célja a rendszer kiszolgálása volt. Eddig ciki? Talán. De anno Ceasar sem azért készíttetett magáról szobrot, hogy a kertjét díszítse vele. És ne gondoljuk, hogy a barokk giccsangyalkák az alkotó örömét szolgálták. A művészet és a történelem a kezdetektől összefonódott. A kérdés csupán az, hogy éppen melyik fél került előtértbe. A szocializmus idején volt az utóbbi volt az erősebb. De ne nézzük le ezért a kor alkotóit. Biztos, hogy nehezebb úgy írni, hogy minden mondat után az ember újra és újra átolvassa a művet, nehogy egy félreérthető szó miatt vigyék el egy hajnalban egy elsötétített autóban… Vagy azért, mert Rákosi elvtárson kicsit több a ránc a képen, mint amennyit szeretne 65 évesen. Az ötvenes években itthon nehéz volt alkotni, de nekünk sikerült. Értékeljük tehát, vagy legalább ismerjük meg!

Aki kedvet kapott ahhoz, hogy megismerje az 1950-es évek magyar művészetét annak ajánlom figyelmébe a debreceni MODEM-et.

Mint tősgyökeres budapesti, és mint belvárosi gimnáziumba érettségizett ember, évek óta kiváló rálátással bírok a folyamatosan javuló minőségű útjainkra, az európai szintű közlekedési morálra, és persze a fejlett közlekedési lámpáinkra.

Vége, eldőlt. Ez alkalommal hackelések nélkül (vagy csak nem tudunk róla). Az MNB lezárta az urnákat, tartottak egy gyors szavazatszámlálást, majd bejelentették: az új 200 forintos hátoldalát a Lánchíd fogja díszíteni. Mert az olyan szép és magyar. Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom Széchenyi remekbeszabott hídjával, valóban szép alkotás, de véleményem szerint lehetett volna ötletesebb, ránk jobban jellemző dolgot is találni. Mint például egy lapátjára támaszkodó útépítő munkást, ásítás közben.

Mi másról is írhatnám az első posztot, mint valami realityről. Igen, itthon még mindig az egyik legmostohábban kezelt műfaj. Változtatni nem fogok rajta tudni, valószínűleg, de legalább kritizálhatom a mai tv-s felhozatal egyik legtrágyább műsorát, ami szórakoztató is egyben.

Az MTV rendelkezik pár alacsony IQ-t igénylő műsorral, ezek közé sorolható a My Sweet Sixteen, amit nem nézek, és a The Hills, amit viszont igen.
De ezeket messze alulmúlja az írás tárgyát képező műsor, ami pedig nem más, mint Paris Hilton - My New BFF.

A kép szerkesztéséért ezer köszönet rrr8901-nek!

Nos, ezt is megéltük végre. A mai napon hivatalosan is elindul a The Hypocrite Report, "Minden, ami zene, magyar, tv vagy éppen geekség. Politikai hovatartozás és korrektség nélkül." jelmondattal, ahogy szucsitg remekül meghatározta. De mi vehet rá két, sorozatos körökben megismert nicket, hogy gondolatait ezúton is megossza a nagyérdeművel?